Feküdtem ma az ágyon, és gondolkodtam a régi tapasztalataimon. Arra gondoltam milyen jó lenne egyszer csókolózni megint. Megint olyan bohósággal, mint kamaszkoromban, olyan hittel, odaadással, őszintén, naívan, szeretve. Hogy meglátod egy este, akárhol, találkoztok még többet, vagy csak ott megtörténik: megcsókol, és azt hiszed, örökké tart. Vagy egy nap ránézel, és egy kicsit más, mint a többi nappal azelőtt volt. Vagy mindig is más volt, és kitünteted a figyelmeddel, és majd belegebedsz abba, hogy észrevegyen.

Aztán tovább gondoltam, és eszembe jutott, hogy ez mind szép és jó, de minden félelmem kezdete kamaszkoromban gyökeredzik, és ezek azok a tapasztalatok amik miatt újra és újra egyre mélyebb gödrökbe kergettem, talán még mindig kergetem magam.

Nem tudom megmondani, hogy lassan kifosztottak, mint ártatlanokat szokás, vagy jött valaki, és elvett mindent. Bár azt hiszem – a tőrszúrásokból ítélve a szívemen – inkább az első a valószínű. Tőrszúrásoknak hívom azokat a mondatokat, amik még évek távlatából is sajognak, és visszhangoznak a fejemben, és ha nem is gyakran, de így is túl sokszor eszembe jutnak, arról nem is beszélve, hogy bennem élnek.

És ezek még jóval Balázs előtt történtek. Vagy ha nem is jóval előtte, de előtte.

Tulajdonképpen, ha van valami tragédia az életemben, hát az, hogy vagy nem tudok  jól választani, vagy többet látok emberekbe. Lehet, hogy most már azért is megy viszonylag könnyen a felejtés, mert tudatosítom magamban, hogy ‘ez se volt több, mint a többi’.

Mondok nektek egy-két random ilyen mondatot, mondanom se kell, hogy jóval több van, mint ezek.

Nem is tudom hány éves lehettem. Szőke, borzasztó helyesírású, de számomra nagyon különleges, és nagyon sármos illetővel voltam együtt, körülbelül egy hete. Akkor már bizalmatlanabb korszakomat éltem, de valamiért vele annyit beszélgettem, és annyi kis hülyeségét néztem el, és szerettem meg, hogy kezdtem megnyílni neki, és kezdtem benne bízni.

Valamelyik nap feljött Pestre, órákat sétáltunk a Margit-szigeten, egész kora reggeltől valami este hatig, amikor az utolsó vonata ment vissza, Szegedre. Az utolsó két órában, ültünk egy viszonylag eldugott padon, és igen, dolgoztak a hormonok, fogalmazzunk úgy. Igen, szűz voltam még akkor, értsd úgy, nem feküdtem le senkivel, de más se nagyon volt, csak egy két gyermeteg próbálkozás. Mindenesetre pettingbe fordult a dolog valahogy. Én nekem az ott, a helyzet kevésbé intim mivoltától eltekintve különleges volt, és sokat jelentett. Eleve, mai napig, ha valakivel bármi történik, vagy történne, az egyfajta bizalmat, és szerelmet feltételez nálam – még ma is, minden után. De igazán különleges volt, és akkoriban még nem szégyeltem magam emiatt, végülis hormonok, meg spontán helyzet, senki sem tervezte.

Egy héttel később már csak elbúcsúzni jött fel, az utolsó mondata felém az volt, hogy “ne hidd, hogy annyira különleges lennél, mint gondolod magad, egyébként meg nálam az, hogy valakinek nedves lesz a bugyija tőlem az nem azt jelenti, hogy belé is szerettem.”  Tőrdöfés, forgatás, évek visszhangja, és igazából évek távlatából nem tudom, hogy komolyan gondolta-e – én komolyan vettem.

Talán mindent túl komolyan veszek.

Másik történet.

Illetőnek elég sok problémája volt, interneten keresztül ismerkedtünk meg, Teréz anya komplexus előjött megint csak, de kerestem azokat a csiszolatlan gyémánt értékeket benne, amit más nem látna meg, csak én, meg is láttam, vagy csak beképzeltem. A lényeg, hogy mindig ezeket keresem, és mindig emiatt szívok.

Első találkozás. Buszmegálló, rá se néztem, csak megöleltem, és megcsókoltam. Igen, itt is túl nagy volt a passion, ahogy az angol mondaná, arról nem is beszélve, hogy internet szerelemnél az ember nagyon zavarba tud lenni az első találkozásnál, főleg, ha már minden ki van mondva, ami ki lehet mondva, és véletlen, ha ránézel megijednél – volt már ilyen, de utána mindig rábeszéltem magam. És ha megöleled, megcsókolod, akkor megnyugszol, nem pirulsz, és az emberi oldalát tapasztalod meg legelőször, ergo az ölelését, ami általában jó – baromi romantikus, nem? Meg félénk, és vedekező, meg hülye is, tudom. Ezzel még nem lett volna gond. Utána Margit-sziget (igen, majdnem minden bokorhoz van egy emlékem), valahol a híd alatt újra egymáshoz fonódtunk, és megcsókolt, és kifejezetten különlegesnek éreztem magam, ahogy hozzám ért, és ahogy csókolt. És egyébként is, különleges nap volt abban a szélfúvásban. Ugyanakkor zavart, hogy az arcomon kívül nem fog meg semmit, nem ölel át, finomkodik. Mosolyogva, kedvesen, átöleltem, és magam köré fontam a kezeit. Eltolt magától, és rám förmedt, hogy ‘egy igazi nő tűri, és hagyja, hogy a férfi vezessen, és nem azért nem fogott meg, mert nem akart, hanem mert nem volt ott az ideje.’  Nem értettem, most már logikailag értem, de érzelmileg most se, de természetesen mindig bűntudatom van emiatt is. De most nem azért… én azt szerettem volna, hogy megöleljen, ő is szerette volna, akkor mi a gond? Mi ez a finomkodás? Meg ez az igazi nő szöveg, én nem lennék az? Ez akkor, és ott, igen erős volt, belegondolva most is az. Arról nem is beszélve, hogy szerintem kifejezetten kedves, romantikus, és aranyos voltam, ahogy csináltam.

Ugyanúgy vele történt az meg, hogy lementem hozzá ottaludni, és szerettem volna életembe vele először lefeküdni. Elkezdtünk valamit, majd a közepén felállt, kiment a szobából, és odavetette, hogy ‘bocsánat, nekem túl nagy felelősség valakinek elvenni a szüzességét’. Azt a hangsúlyt hozzá, úgy, hogy rám se nézett. Én meg ott ültem az ágy szélén, és nem értettem, pontosabban nyílván szerettem volna azt érteni belőle, amit mondott, de az egészből csupán annyit értettem, hogy bántott, és nem kellek neki, a hangsúly, a magáról lelökés miatt, az ellenállás miatt, amiatt, hogy kiment meginni egy pohár bort, és amikor oda akartam bújni, ellökött magától. Felmerült bennem a kérdés, hogy de ha veled vagyok, téged szeretlek, akkor most feküdjek le mással, csak azért, hogy ne tedd meg? Nem sokkal később elmentünk sétálni, keveset beszélgettünk, én jó formán csak hintáztam. Együtt aludtunk, nem is tudom, hogy megölelt -e , másnap későbbi busszal mentem haza, mint terveztem, anyám idegesen felhívott, hogy szűz vagy még? Mondtam igen, persze sose mondtam el mi történt. Nem sokkal rá szakítottunk, nem emiatt egyébként. Ő mai napig azt hiszi, hogy más miatt, igazából azért, mert kurvázott, elküldött anyámba, három nap alatt ötször, és mindig én kértem bocsánatot. Valahol a hatodik tájékán azt mondtam, hogy akármennyire is különleges volt ez az egész, és akármennyire az is marad, ezt már nem tudom lenyomni a torkomon, és többet sírni miatta. Nem is tudom hogy csináltam, nem szoktam ilyet, általában hamarabb ölöm meg magam belülről, mint hogy erre a lépésre eljussak. Valószínűleg azzal érte el, hogy alkohol problémái voltak, és egyszer részegen üvöltött velem telefonba, azt pedig már akkor sem tudtam elviselni, most se tudnám. Pedig segítettem volna neki, ha kéri, de hogy engem részegen kurvázzon, és én legyek az oka valaminek, úgy, hogy ezt még józanon meg is erősíti – ez már akkor is sok volt.

Mesélek másikat.

Margit – sziget. A padom. Ült mellettem egy fiú ,beszélgettünk előtte sokat neten, és volt egy kérdése neten amivel már ott le sikerült nyűgöznie, de kivételesen nem alakult ki semmi neten, nem is akartam, hogy bármi is kialakuljon, de ott ült mellettem és valami megbabonázott benne. Az a nyíltság, ahogy hozzá tudtam állni, a beszélgetésünk, a fejem az ölébe hajtva. Megsimogattam az arcát, nem akartam többet, bár gondoltam arra, hogy megkérdezem a végén, hogy találkozunk-e még? Mikor megsimogattam az arcát, odatette az ő arcát az enyémhez, sokáig úgy maradt, éreztem három darab könnycseppet az arcán, majd felemelte a fejem az öléből, és azt mondta, hogy ’sosem volt még senki, aki így megkísértett volna, de most elmegyek, mert ugyanolyan vagy, mint a volt barátnőm’. Pár héttel később a szerencsének, vagy a szerencsétlenségnek köszönhetően egész közeli barátságba kerültem vagy másfél év erejéig ezzel a volt barátnővel. Az ő rosszindulatának köze nem volt hozzám, nem is értem, hogyan lehetett velem összekeverni. A fiúval azóta nem beszélgetünk, pedig aznap tényleg nagyon különleges lett nekem.

A következő akiről mesélek töri szakos volt (igen, tudom, Isten óvjon a töri szakosoktól), igazából valami kelta mítoszírás miatt futottunk össze, de ott, rögtönözve elhívott meginni egy teát, igent mondtam. Utána sétáltunk, megcsókolt, életem talán második csókja volt, így csak azt tudtam, hogy nekem nem tetszik a srác, dehogy valaki meg akar csókolni, engem, és jujj! Így hát volt egy egymásba fonódott esténk. A legszebb mondat a világon a majd felhívlak, igaz? Igen, nem hívott. Pontosabban de, három év múlva, hogy ráérek – e valamelyik este, és hogy ne haragudjak, de ő akkor megzavarodott, meg annyira mélyen belém mászott, ez idézet, igen, értsétek úgy, hogy nyelvvel.

De volt olyan is, hogy egy csók után egy BMEs fasszal egy táblán találtam magam a BME koleszában, hogy ‘ő is meg volt’, még jó, hogy ismerős volt a két szobával arrébb lakó.

Az ilyen mondatoknak egyébként a disszonanciáját nem szeretem az előtte lévőekkel, ugyanis nem csak engem döfnek szíven, hanem azokat a mondatokat is, amiket előtte hallottam. Balázsnak kifejezetten sok volt ilyenekből, de volt még egy két egyed, aki agyon szurkált. Az utolsót nem is oly rég követte el valaki: ‘ ez igazából otthon se működne sose’, vagy valami hasonló volt, de belegondolva ez a nagy átlaghoz képest kutyaf*sza, már elnézést a szóért.

Voltak egyébként olyanok is, akik nagyon értékes emberek voltak, és volt velük dolgom. Igen, a legtöbbet én hülye dobtam ki, mert vagy nem voltam még elég érett hozzá, vagy azt éreztem, hogy annyira szeret, hogy csak hazudhat, vagy nem tudtam elviselni, hogy amikor hozzám ér, akkor szégyellem magam a kinézetem miatt, vagy csak volt bennük valami nőiesen finom, ami egyszerre elbűvölt, és taszított. Meg is érdemlem magamnak, de velük legalább általában jóban vagyok.

A vicc, hogy bármit megadtam volna, és megadnék azért is, ha valakinek _tényleg_ különleges lennék (gorgeous for somebody, special for somebody etc.), lenne képessége engem látni, magamat, mélyen. Mindig is ezt akartam, mindegyik befuccsolt, hiába tudta mindegyik, hogy mikor mit kell mondani, hogy oldani lehessen a feszültségem – igaz ez az utolsó próbálkozásra is.

Néha szoktam még ebben hinni, de igazából ma már ha megszeret valaki, és megszeretek valakit, tudatosan és tudattalanul is próbáknak teszem ki, és szerintem több energiám van abba, hogy a megszeretésem után távol tartsam magamtól, mint hogy megszerettessem magam.

Furcsa az élet iróniája, de hiszem, hogy én is tudok változni, és van olyan, aki tud segíteni, és legfőképp van olyan, aki ilyenkor át tud a fátyolon látni, ki tud mellettem állni, és vállalja a felelősségét annak, hogy lefogja a kezem, ha kifele karmolok.

Biztos van, csak nem tudom hol.

Nem tudom, hogy szépen csendben kifosztottak, vagy azok loptak el hirtelen mindent, akikről egy szót se szóltam. Esetleg én adtam el olcsón magam, vagy bántottam magam?

Egy biztos: For the heart once I had

Lesz-e még valaha, vajon?

Én egyébként leginkább azt érzem, hogy szépen lassan kiraboltak, legalábbis ennyire hülye nem lehettem folyamatosan (ha csak nem a választásban nem), azt nem tudom, hogy úgy, mint az ártatlanokat, vagy mint a naívokat szokást, vagy azt, aki megérdemli.

Erről dönteni más felelőssége.