Régi ház, lakattal…

Legdrágább,

Kint ülök a domb közepén egy régi, széteső szekéren, amit már csak hízelgésből lehet szekérnek nevezni. Igazából szerintem csak én hívom szekérnek, mert eredendően valami kézi targonca lehetett, de hát had hízelegjek neki.
Közben Quimby szól.
Kint a dombon, füvek, szél, dombok, pont mind Kanadában, az álomországban, ahova egyszer még eljutok, ha épp ki nem költözök.
Mostanában megszállt a romantika, a közlési kényszer, és a hiány, mellett állandó a fejfájás, egyszer azért, mert havi, egyszer azért, mert túlstresszelem magam, egyszer a bűntudat miatt a csokiszám miatt, amit mostanában pusztítok.
Jól vagyok egyébként, csak ez a piszok álmodozás, és kétség ne lenne, hogy mit kezdjek az életemmel. Merre, hogyan tovább? Vissza a földre a sáros Magyarországra, az egyetlen országba ahonnan gyerek korom óta elvágyok, és menekülök, mert mindent tud nekem adni, csak álmokat nem? Vagy el a kötelességtől, Magyarországtól, ahol lehet, hogy szükség lenne rám, el a reményektől, a párkapcsoaltoktól, és bátran az álmaim után szállni, de lehet, hogy egyedül?
És közben kint van Dánia (ami talán majdnem olyan, mint Kanada), és elszalad a jelennel, miközben egészen más dimenziókban járok. És ha erre rádöbbenek, akkor nagyon mérges tudok lenni magamra, ami ismét csak fejfájást okoz.
Rengeteg dolgot kéne csinálnom, de már csak a stressz miatt sem tudok leülni neki kezdeni. Sose tudtam pontos lenni, meg kellene tanulni. ‘Szeretem a határidőket, szeretem hallani a szelüket, amint elhúznak a fülem mellett.’ Egyszer egy tanárom írta ezt nekem az értékelőmben, és mennyire igaza volt. Úgy néz ki vannak dolgok, amik nem változnak.
Legdrágább, annyit tudnék mesélni Neked, ha itt lennél. Szavam sincs arra, hogy mennyire várok rád, a megértésedre. Bele se tudok gondolni, hogy van olyan, hogy nem létezel, ezért biztos, hogy létezel valahol.
Két hónap után egyébként lassan messzinek tűnik az otthonod, és elhiszed, hogy te most már tényleg nem nyaralsz, hanem _otthon_ vagy, akárhol is légy. Így hát nehéz lesz megvállni ettől az ambivalens országtól, és másik életet, másik ént, és másik álmokat kreálni magamnak az önfeledés után. Még bő egy hónap, másfél, ezzel nyugtatom magam nap-mint-nap, főleg amikor arra gondolok, hogy a regényem nem halad. Egyszerűen megállt, főleg azért, mert attól félek, hogy túl modoros, és élettől távoli az írási stílusom, és nem tudom vele mégse azt adni, amit szeretnék. Egyszóval, hogy rossz.
Istenem, már megint megtorpantam, de most legalább boldog vagyok, de olyan, mintha egy bottal bökdösném az életem. És akkor még nem is beszéltem az álmodozásl, ami után tényleg mindig bűntudatom van. Nem tudom elengedni magam, pedig úgy, de úgy szeretném.
Hogy is lészen ez Legdrágább azt még nem tudom. Hallgass meg. Mennyire furcsa, hogy mindig van egy csendes periódusom, amikor hallgatok, és csak a te szavaidra, és hallgatásodra várok, mert senki másnak nem mesélnék csak neked, hát hol vagy, amikor kell az okos támogatásod, hol vagy kicsim? Minden annyira tökéletes lenne, ha itt lennél, és láttad volna, ahogy Anne Shirley módjára ugrálok le a fűben, a dombon, ahogy elesem, utánam jöhettél volna. De valószínűleg velem ez koránt sem annyira romantikus, hát még nélküled. De majd azt képzelem, hogy itt vagy, vagy örülök magamnak, ahogy mindig is.
‘Tékozló angyal a magasban…’
Lassan menni kell, mert kezd hideg lenni, jöhettem volna hamarabb is, csak ugye a fejfájás.
Na majd holnap, megpróbálom.
‘Láss csodát, láss ezer csodát, láss ezer csodát.’
Talán ez az első pont az életemben – hiába látszik kintről teljesen más – amikor önmagammal foglalkozom. Hát mi lesz így belőlem?
Vagy mindig is azt tettem?

(Lylläd) Nem nevet.

Hát láss csodát, láss ezer csodát, láss ezer csodát.

Az egésznek az a nyitja, hogy annyira boldog lennék, ha megoszthatnám Veled a boldogságom, akkor lehet, hogy _igazán_ boldog lennék. Hiába, a 19. század már rég volt, senki nem beszél oly’ elismerően, és megértően egy nőről sem, mint a 19. század hősnőiről.

Ez is az én nagy tragédiám.